Barátok Közt ELTE

Csípjetek meg, dobjatok fejbe kővel, vagy nem is tudom. Véget ért, ennyi, nincs több. Vége a vizsgaidőszaknak, és igencsak büszkén írom ezeket a sorokat, hisz elvégeztem első évemet, két tartalmas szemesztert a tudás nagy oskolájában, s az év végi átlagom kereken négy egész lett. És ez már okot ad a pezsgő bontásra, s a konfetti záporra. Hatalmas tehertől szabadultam meg, az utolsó vizsgámat ma abszorváltam jóra. A kíváncsiskodók kedvéért gyorsan elhadarnám, hogy az indexemben ezennel egy elégséges, hat jó, és két jeles osztályzat került. Tényleg kicsattanok. Az indexet már leadtam, nincs más hátra, mint hogy élvezzem a nyarat.

Nyarat? Kilépve a latin tanszékről próbáltam átadni magam a nyár magával ragadó hangulatának, csak ez a kora délutáni, inkább déli órákban a szó szerinti magával ragadást eredményezte, hisz az Astoriánál igen sok km/h-val süvített Zephir nem is olyan langyos szele. Hazafelé a vonaton pedig már egyenesen elkeseredtem. Nyári szünet, miközben az ablakon másodpercenként több száz kövér esőcsepp torzult vékony vízcsíkká.

A cím nem véletlen. Most kivételesen nem a csoporttársakról kívánok szólni, hanem egy igazi Barátról. Bogdánnal szaporáztuk lépteinket a Campusról kifelé, de öngyújtó híján szorgosan lestünk jobbra-balra, hogy kit támadhatnánk le káros szenvedélyünk kielégítése gyanánt. Az A épület előtt állt két srác, valamiért csak a jobb oldalit figyeltem. Borosta, öngyújtó, cigi, ő a mi emberünk gondoltam. Odaléptünk hát a duóhoz, s míg a jobb oldali srác tüzet nyújtott Bogdánnak, a bal oldali fiú is emelte a kezét, s meggyújtotta a cigimet… Kérem szépen, Barátok Közt Imi, alias Kinizsi Ottó adott nekem tüzet. Mókás volt a szitu, hisz nekem fel sem tűnt, hogy ő az. Egy alacsony, nyurga kis srác, vékony, bizalomgerjesztő hanggal (igen, olyan barátokköztös hanggal), s a legutolsó gondolatom sem az lenne róla, hogy ő egy nős ember. Amúgy nagyon kedvesnek tűnt, szerencsére nem idegesítettük fel, hisz tisztán látta, nem autogram miatt somfordáltunk feléjük, szimplán a véletlen műve volt. De mosolyt csalt az orcámra, nem is kicsit.

A vonaton, Velence környékén egy elég koszos, büdös nő szállt fel, munkamelegítőben, fényképes igazolvánnyal, újságokkal a kezében. Nem tudom ismeritek-e a Fedél nélkül c. lapot, a lényege, hogy hajléktalanok írják, s árusítják is egyaránt. Az újságnak nincs megszabott összege, ellenértéke csupán saját morális megítélésünktől függ. Igazság szerint gyanús volt nekem, hogy a nő nem volt ápolt, sőt a higiénia alapvető jeleit sem véltem felfedezni rajta. Miután 150 forinttal (nem vagyok ennyire szűkmarkú, de csak azért mert hajléktalant látok nem ugrok le az állomásra ötezrest váltani) támogattam (hisz az „adomány” a terjesztő jutaléka), akkor olvastam csak az újság címlapján, hogy terjesztő csak és kizárólag ápolt, tiszta ember lehet, igazolvánnyal, sorszámmal.. Nos, négyből kettő. Nem tudom, hogy szabályosan dolgozó munkatársat segítettem-e ki, vagy egy csalót, de ha neki ezzel örömet szereztem, akkor már megérte. A vonatról jut még eszembe. A Bogdán által saját blogján említett lopás következtében elővigyázatosabb vagyok én is a vonaton. Már a déli felé nagyon kellett pisilnem, így alig vártam, hogy elinduljon a vonat. A kocsiban, ahol ültem, rajtam kívül két idős hölgy, egy roma nő, valamint egy 40-50-es éveiben járó nő ült. Amint elindult a vonat, odaléptem az utóbbihoz, és illedelmesen megkérdeztem, figyelne-e a hátizsákomra két percig. És ilyet még nem tapasztaltam. „Senki mocskos holmiját nem őrizgetem, nem vagyok én ruhatáros, én is pénzért utazom”. Köpni, nyelni nem tudtam, kifürkészhetetlen arckifejezéssel fordítottam neki hátat, s a kedves kirohanása után azt a megbízható megoldást választottam, hogy a kézi táskámat, és a hátiszákomat is magammal vittem a vécébe. Az ajtón bemenni már nehézkes volt, arról nem is beszélve, hogy milyen leleményességet igényelt a holmim elrendezése a 2nm-es fülkében úgy, hogy ne valamelyik vizelettócsában kössön ki. Már mossuk…:)

Kellemes nyarat mindenkinek!